Manapság egyre nagyobb az érdeklődés a világ legjobban működő ligája, az NFL iránt, jómagam és a liga közötti kapocs megszületése azonban még 1995-re vezethető vissza. Akkoriban az egyetemi szünet alatt Wyoming államban voltam nyári munkán, ahol az amerikai közegben elkerülhetetlen volt a találkozás azzal a tojáslabdás őrülettel, amelynek a szabályait - a baseballéval együtt - épphogy csak kapiskáltam. Mivel júniustól késő szeptemberig dolgoztam Maci Laci földjén, az előszezont, aztán a liga első pár fordulóját volt szerencsém az Újvilágból végigkövetnem.
Sajnos a miértre már nem emlékszem, de néhány meccs után úgy döntöttem, hogy a Green Bay lesz az én csapatom, pedig az egyik jenki srác erősen lobbizott azért, hogy az ő példájára a Dallast válasszam. Az még erősen él bennem, hogy a liga első fordulójának hétfő esti rangadóján a Cowboys 35-0-ra ledarálta a NY Giantset (életem első végignézett NFL meccse), de ez sem győzött meg arról, hogy nekem a texasi marhahajcsárokat kéne favorizálnom. Maradt hát a Packers, pedig még fogalmam sem volt róla, hogy egy Brett Favre nevű srác néhány éve már "nálunk" játszik, és másfél évtizeddel később - még aktív játékosként, igaz "árulóként" - élő legendává válik. Még a hazautazásom előtt eltettem a New York Times azon oldalát, amely a liga egész éves schedule-jét tartalmazta, és az említett haveromhoz ellátogatva tiszteletemet tettem (sajna nem meccsnapon) a Cowboys stadionnál.
Hazaérvén internet híján maradtak a CNN sporthírek, meg a szerdai Nemzeti Sportban az eredmények böngészése, de a DSF sportcsatornának köszönhetően a rájátszás meccseit már láthattam. Ma is fájdalmas emlék, hogy '96 elején az NFC döntőben a Dallas az utolsó negyedben 14-0-ás rohammal tette semmissé az addigi 27-24-es vezetésünket. Az éjszakai meccseket a kollégiumban néztem tök egyedül, és mivel a többiek komplett idiótának néztek a tojásfocis virrasztásaim miatt, nem is beszéltem senkivel a meccsekről. Eljött aztán a Packers nagy éve, és a 97-es SB-t végre behúztuk.
Aznap éjjel szokás szerint magányosan szurkoltam, és ha lett volna szemtanúja annak, hogyan örjöngtem Freeman 81 yardos td-jénél, vagy Howard 99 yardos kick off return td-jénél, valószínűleg jó ideig a zárt osztályon kezelnek. De nem látta senki, így elképesztő büszkeséggel olvashattam a keddi Sportban a SB-nak szentelt 3-4 bekezdést, amelyhez a találó "Sajtfejűeké a világ" címet aggatták. Más forrás híján a cikket annyiszor rágtam át, hogy néhány nap múltán már fejből tudtam az egészet. Köszönet érte a lap szakírójának, akkoriban az ilyen kis örömökből kellett táplálkozni.
Természetesen nagy várakozással tekintettem a következő évad elé, ahol a Packers megint nagydöntőt játszhatott, de ott sajna a legendás John Elway és csapata kibabrált velünk. Aztán jöttek - legalábbis a Packers szemszögéből - a szürkébb évek, de büszkén jelenhetem, hogy SB-t azóta nem mulasztottam. Bár a hazai sportéletben az NFL még ekkor sem kapott túl nagy figyelmet, de életre szóló élményekkel gazdagodtam, mikor megcsodálhattam a Baltimore mesés védelmét, Tom Brady három győzelmét, Roetlisberger szárnypróbálgatásait, vagy Peyton Manning régóta várt sikerét.
Aztán a Sporttv-nek hála nálunk is megjelent a tojáslabdás foci, és a sajtóban közölt hírek szerint már hazánkban is 135 000 ember követte az idei miami nagydöntőt. Talán nem véletlen, mivel idén olyan rájátszáshoz volt szerencsénk, amelynek során előtérbe kerültek a támadóegységek, ami a sportághoz kevésbé értőnek is megadta a látványt és az akciókat. Ha felidézzük az Arizona-Green Bay, a New Orleans-Minnesota, vagy a New Orleans-Indianapolis meccseket, bizony libabőrős lesz a rajongó háta. Sőt, engedtessék meg az a szubjektum is, hogy nálam a magyar sportközvetítések top 10 rangsorában a helye annak a momentumnak, ahogy Faragó Ricsi közvetített (üvöltött) annál a bizonyos Manning passznál, amit Tracy Porter lefülelt és visszahordott Miamiban.
Ez a blog a kedvenc ligámról, a kedvenc sportomról és a kedvenc csapatomról szól.
